Mindenszentek, Halottak Napja

  • by

Bozsoki-Kovács M. Virág tanácsadó szakpszichológus tollából

Ez nem az a tipikus “megmondó” poszt. Inkább csak elmesélem, nekem eddig hogy megy. Miért fontosak az ünnepek, a hagyományok, és miként viszonyulok a halálhoz.

Kezdjük onnan, hogy miért vannak munkaszüneti napok ünnepeken?

Talán azért, mert az ünnepeket el kell választani a hétköznaptól.

Oda kell, hogy figyelj. Befele kell figyelj, mert ez fontos folyamat. Erre időt kell szánni.

Miért is csináljuk? Hétköznapokon monoton dolgozunk. Vannak persze célok, amik fele haladunk, de meg kell állni, hogy a közös, nagyobb célokat is megértsük, rálássunk, és legyen időnk megélni.

Az ünnepek, és az ezekhez kapcsolódó hagyományok keretet adnak, megismertetnek a kultúránkkal, a szokásokkal. Mintát adnak ahhoz, hogy mikor hogyan kell viselkednünk. Melyik helyzetben miként reagáljunk, mit fogadjunk el jónak vagy rossznak.

A Mindenszentek és a Halottak napja például ahhoz ad keretet, hogy miként lássuk a halált.

A halál tabutéma. Nem nézünk oda, nem beszélünk róla. Tapintatosak vagyunk, nem is kérdezünk. Ezáltal nem dolgozunk vele. Ki van rekesztve a beszédtémák köréből, nem része a játéknak. Pedig ha valami biztos, az az, hogy ez mindenki játékának a része. Nélküle nincs meg a teljes kör.

(Nem viszem a gyereket a temetésre, mert nem érti, vagy nagyon felzaklatja. Pedig ez a mondat úgy igaz, hogy : HA nem viszem a gyereket a temetésre, akkor a halált nem érti, és nagyon felzaklatja.

Nem akarom, hogy sírni lásson, mert megijedne. De a fájdalom is része az életnek. Része az életnek, hogy szomorúak vagyunk, ha elveszítünk valakit. Része az életnek, hogy nem vagyunk jól. Ha ezt engedjük látni, megtanítjuk a gyerekeket is arra, hogy van szomorúság. Van szomorúság, és ez nem szégyen, tehát nem kell rejtegetni. (hányszor mondjuk a gyerekeknek, hogy nekünk mindent elmondhat, de mi nem beszélünk a szomorúságunkról nem ezt a példát mutatjuk… Mennyire vagyunk így hitelesek? Mi a szomorúságunk kimutatásával legalizáljuk azt, hogy a gyerekek is megtehetik ezt. A szomorúság nem szégyen. A fájdalom része az érzés-repertoárnak. Nem kedvenc, de meg szabad élni. )

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a gyász feldolgozásának megvannak a maga lépcsői.

A lélektan több szakaszelmélettel is megpróbálta leírni a gyászmunka folyamatát. Ezek közül a legismertebb talán Elisabeth Kübler-Ross elmélete. Ő az elutasítás, a düh, az alkudozás, a depresszió és a belenyugvás egymásra épülő fázisait különítette el. Fontos tudnunk, hogy minden gyászmunka és minden gyászoló egyedi. Ha kapaszkodót szeretnénk, hogy megértsük, mi történik éppen bennünk, akkor lehet, hogy megnyugtató a szakaszelméletekről olvasni, de ne várjuk el se magunktól se másoktól, hogy szépen megírt tankönyvi példára hasonlítsunk. Az alapok ezek, de vannak jobb és rosszabb időszakok, könnyebb vagy nehezebb élethelyzetek.

Ami számomra a legfontosabb, hogy a folyamat végét meg lehet élni szépen.

Én nem is belenyugvással jellemezném, hanem beépítéssel. Inkább arra összpontosítok, hogy mi az, ami tovább élhet bennem abból, akit elveszítettem. Mik azok a helyek ahol mi összeértünk? Kik azok az emberek, akikkel miatta vagyok kapcsolatban? Mik azok a tevékenységek, mozdulatok, amik által ő bennem tovább él? Mik azok a szófordulatok, amiken keresztül még most is hallom, ahogy beszél? Mik azok a képek, amik bevillannak, ha Rá gondolok?

Az meg már igazi belső mosolyra indító ajándék, amikor a Párom is elkezdi használni azokat a szavakat, hanglejtéseket, amik az én családom elment tagjaira voltak jellemzőek. Ha használom a mindennapjaimban, amiket az Elmentektől kaptam, akkor nem csak bennem él tovább, de én is adom tovább 🙂

Megy-e ez sírás nélkül? Nem biztos.. és ez rendben is van. Ilyen a szeretet. Van fájdalmas része.

Szerintem ilyenről kell beszélgetnünk ezekben a napokban. Nem határozza meg a múltam azt, hogy ki vagyok, de sokat ad hozzám. Érdemes ezekre ránéznünk néha: hogy élnek bennünk tovább a Szeretteink? És hogyan szeretnénk mi tovább élni az utánunk következőkben?

“Farkas napján, október 31-én, a falu népe kidöntött egy öreg fát, mert úgy tartották, ezen a napon elalszanak a fák, és az alvó fa sem fájdalmat nem érez, sem vért nem hullajt.Addigra a fának le kellett csupaszodnia, meg kellett szabadulnia díszeitől, hogy megélhesse az átváltozást, a halált, hogy majd átadja magát a természet törvényének, az entrópiának, a felbomlásnak, és elemeire hullva újfent beépüljön a körforgásba, csatlakozva az egészhez. E folytonosságot a régiek úgy fejezték ki, hogy még aznap új fát ültettek. Mert a lényeg a folyamat, amely nem más, mint az élet, az pedig örök, halhatatlan és végtelen.”

Solymos József: És a fák is elalszanak

Bozsoki-Kovács M. Virág

tanácsadó szakpszichológus
life coach
70/2294935

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük